Minden olyan törvénykezési rendszer és gyakorlat, amely nem szolgál rá az "igazságszolgáltatás" elnevezésre (az állampolgároknak nem nyújt biztonságos, kiszámítható, élhető jövőképet), szükségképpen nem az állampolgárokért létezik, hanem azok ellen - ebből következően egy szűk, ám a hatalmat kezében tartó réteg érdekeit képviseli. Az ilyen törvénykezés és hatalomgyakorlás eredeti, természetes funkcióját, azaz az állampolgárok védelmét, elveszítette, ezért az állampolgárok részéről a hozzá való egyetlen természetes viszonyulás az ellenállás; ha puszta létüket is veszélyezteti, akkor akár erőszakos módszerekkel is, amikre az egyszerű önvédelem szükségessége hatalmazza föl és kényszeríti rá őket.
Ilyen szélsőséges módon azonban ritkán nyilvánul meg ez a fajta elnyomás. Jóval gyakoribb - és egyben kifinomultabb is -, hogy a törvénykezési komplexumban összefonódnak azok a törvények, amelyek egyértelműen az állampolgárok elnyomását és kihasználását célozzák - akár bizonyos cselekedetek szankcionálásával, akár a szankcionálás hallgatólagos vagy kimondott elhagyásával - és azok, amelyeknek betartása az állampolgároknak maguknak is hasznára van. Ilyenek például a gyilkosságot, lopást, stb. szankcionáló törvények. Ezeknek a törvényeknek a valódi létezési okát, a többi törvénnyel való kapcsolatuk miatt, nem adhatja az állampolgárok javának és érdekeinek védelme. Valódi céljuk ettől eltérő és kettős: Egyrészt meglétük és betartatásuk a hatalmat gyakorló - gyakran rejtett - csoportnak is érdekében áll, sőt, elsődlegesen az ő érdekükben áll, az állampolgárok számára is jelentkező hasznosságuk valójában csak melléktermék. Másodszor pedig, a segítségükkel mindazokra, akik támadják a meglévő törvénykezési rendszert, mivel a törvények összekeveredése miatt óhatatlanul támadják ezeket a törvényeket is, rá lehet sütni azt, hogy felforgatók, államellenesek, anarchisták.
Valójában az államot az állampolgárok alkotják, még a hatalom gyakorlóinak számára is, így minden olyan törvény vagy törvénykezési rendszer, amely nem elsősorban és elsődlegesen az állampolgárok érdekeit szolgálja, szükségképpen államellenes, és elkerülhetetlenül önpusztító. (Jelenleg, a XXI. század elején, pontosan ez a helyzet Magyarországon is.)
Ugyanez a paradoxon gazdasági értelemben is létezik; a gazdasági nehézségekre hivatkozva egyre-másra hozzák a megszorító és leépítő intézkedéseket, ezzel egyre nehezebb gazdasági helyzetbe hozva az állampolgárokat, ami egyre gyakrabban jelenti azt, hogy nem csak gazdaságilag, hanem a puszta önfenntartás értelmében véve is, egyre többen lehetetlenülnek el; márpedig nyilvánvaló képtelenség azt állítani egy államról, hogy gazdagabb lesz azáltal, hogy polgárai szegényednek, mint ahogy az az állam sem lehet szegény, amelynek polgárai gazdagok. Ha mégis ez a helyzet (ti, az elsőként említett), akkor az állam gazdagodása nyilvánvalóan megint csak egy szűk réteget gyarapított, amelynek érdekei tehát ellentétesek KELL, hogy legyenek a többségével, a hatalmat azonban ők gyakorolják. (Mellékesen megjegyzem, hogy amennyiben az állampolgárok gazdagodása nem tükröződik az állam gazdagodásában, akkor ott virágzik a korrupció és az anarchia; vagyis már nem is beszélhetünk tulajdonképpeni államról.) (Magyarországon ez az ellentmondás még sokkal inkább tetten érhető, mint a törvénykezésben jelen lévő.)
A helyzet tehát mint jogilag, mind gazdaságilag az, hogy a társadalom két fő részre osztható: Van egy szűkebb, de hatalommal bíró réteg, amelynek érdekeit a törvények szolgálják és a gazdasági hasznot lefölözik, és van egy jóval szélesebb, de hatalommal nem bíró réteg, amely az érdekeit sem törvényi sem gazdasági értelemben képviselni nem tudja, a szükséges eszözöktöl mindkét területen igen rafinált módon, fokozatosan meg lett fosztva.
A jelenlegi, fentebb ismertetett viszonyok között mindkét réteg újratermeli, mintegy konzerválja önmagát; az elnyomott rétegnek ugyanis nincs elegendő gazdasági ereje ahhoz, hogy saját magát illetve gyermekeit iskoláztassa, így még a helyzetének felismeréséig sem jut el, morgolódásait, elégedetlenkedését az elnyomó réteg változatos eszközökkel képes leszerelni; maga az elnyomó réteg azonban képes önmaga művelésére, képes intelligenciájával az elnyomottakat kordában tartani. Teheti, mert ez a tömeg többszörösen is megosztott; megosztott abban, hogy mit okoljon a saját szegénységéért, létbizonytalanságáért, s ebben a különféle lehetséges okokat bőven ontja a - másik réteg által irányított - média. Megosztott abban is, hogy, ha a helyzet forradalmivá kezd válni, ki, mennyi engedménnyel éri be. Egy kis kompenzáció, alapbér-emelés, adócsökkentés, és a többség máris úgy érzi, egy kicsit jobban él, és figyelme máris elterelődik helyzetének valódi okairól, már ha ráirányult egyáltalán. (A figyelemelterelés egyik remek eszköze a 4 évenként felújított áldemokratikus választási bohózatsorozat.) Végül tragikusan megosztott abban, hogy ez a többség nem fog, vagy legalábbis tartósan nem fog amögé a néhány ember mögé állni, akik helyzetüket felismerve valóban tenni is akarnának valamit.
A történelmet ismerve a fentiekből nyilvánvalóvá válik a demokráciák létének abszurditása is; a nagy többség alkalmatlan a saját csoportjának érdemi irányítására, mert hiányzik belőle a saját magára való érdemi rálátás és felismerőképesség; más részről viszont egy csoportot nem irányíthat egyszerre minden tagja, hiszen többé-kevésbé mindegyiknek vannak az összes többiétől eltérő érdekei. Egy csoportot szükségszerűen csak annak legnagyobb rálátással és intelligenciával rendelkező tagjai irányíthatnak. Előbb-utóbb kitermelődik egy irányító réteg, ha másképp nem, akkor úgy, hogy a csoport tagjai megbízzák egyes más tagjaikat az irányításukkal, hogy legalább a közös érdekeik kielégítésre kerüljenek; ha ez nem történik meg, a csoport szükségszerűen lép a szétzilálódás vagy az önpusztítás útjára.
Itt azonban fellép az a paradoxon, hogy a rálátással és intelligenciával rendelkező emberek nem szükségszerűen rendelkeznek egyúttal önzetlenséggel is; sőt, gyakran egyáltalán nem. Ezek az emberek szükségképpen a saját, egyéni érdekeiket akarván érvényesíteni, törekedni fognak arra, hogy a csoport őket bízza meg az irányítással - és ebben alig játszik szerepet, hogy a csoport pillanatnyi társadalmi berendezkedése miféle. Demokráciákban mindenesetre könnyebb dolguk van az ilyen gazembereknek. Így végül az adott csoport fölé, az adott csoport beleegyezésével, sőt gyakran hathatós közreműködésével kerül egy olyan irányító réteg, amelynek érdekei a csoport érdekeivel ELLENTÉTESEK.
Fentebb említettük: Ez a helyzet nem tartható örökké, szükségképpen önpusztító. Lényegtelen, hogy ennek jelei mikor mutatkoznak meg észrevehető mértékben is; a bomlása a kialakulása pillanatában elkezdődik. Ha az önzés és önérdek az uralkodó rétegben intelligenciával és belátással is párosul, az államforma haldoklása évszázadokig is eltarthat, a felbomlás azonban elkerülhetetlen. Szükségszerű azonban a csoport újabb irányító rétegének kifejlődése - és ha ez a réteg sem teszi magáévá a csoport érdekeit, akkor ismételt felbomlása is.
Az a szemléletmód azonban, amely egyenlőségjelet tesz az "én érdekem" és a "te érdeked" közé, nem fejlődhet ki sem a fogyasztói társadalomban, sem más olyan társadalomban, amely az én különbözőségét emeli ki, az egyén érdekeinek kiszolgálásra alapozva akarja megszervezni a csoport életét is. A csoport tartós fennmaradását csakis olyan szemléletmód teheti lehetővé, amely az ént és a nem-ént azonosnak tekinti (máskülönben az én a nem-én ellen fordulhat és fordul is), ugyanakkor azonban elismeri és tiszteletben tartja az egyénit, a különbözőséget, a másságot is - ellenkező esetben ez egyénnek nem lenne érdeke a csoportba tartozni. Ezen túlmenőleg azonosságot kell látnia saját maga és az utódjai között is, máskülönben nem lenne értelme annak, hogy a jövő nemzedékről gondoskodjon, s ez megintcsak a csoport pusztulásával jár, vagyis eszmerendszerében helyet kell, hogy kapjon a reinkarnáció is.
Mindezeket a spiritualitás foglalja magában. Következésképpen minden olyan társadalom, amely korlátlannak tekinthető ideig stabil maradhat, és egyaránt szolgálja valamennyi tagja érdekeit, csakis spirituális szellemiségen alapulhat; ezzel szemben, minden olyan társadalom, függetlenül az államformájától, amely nem spirituális, szükségképpen képtelen minden polgárát egyenrangúan kezelni, vagyis nem lehet más, csakis elnyomó, és instabil - mindkét okból a szenvedés társadalmai a tagjai számára.
